Pilis nappal, Pilis éjjel ... » 2011.05.21.

Túraösszefoglaló A túra útvonala Pilis nappal, Pilis éjjel ...

Ezt a viszonylag hosszú túrát (kb. 40 km), mi 18 óra alatt tettük meg, és jól elfáradtunk. Dobogókőről indultunk, innen kis eltévedéssel a Lukács-árokban találtuk magunkat, amit nem a turistáknak fenntartott sárga ösvényen hódítottunk meg. Lent az árokban, a patakmederben küzdöttük át magunkat az akadályokon. Ez elég nehéz terep, de aki pont az ilyet szereti, annak meleg szívvel ajánlom.

Ebédünket Dömösön, a Duna partján költöttük el, magunk előtt a Dunakanyar csodálatos látványával.

Visszafele a Rám-szakadékot választottuk, ami annak ellenére, hogy ki van építve, szintén felejthetetlen élményt nyújtott. Dobogókőre ismét felérve, a sárga jelzésen indultunk el a Holdvilág-árok felé. Időközben besötétedett, így ´volt szerencsénk´ pár éjjeli vaddal is kalandba keveredni.

A Holdvilág-árkot is végigjártuk, bár a sötétség miatt itt nem gyönyörködhettünk a táj szépségében. Ezután legyalogoltunk Pomázig, ahonnan az első HÉV-vel hazautaztunk. Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek ezt a túrát, vagy ennek a túrának bármelyik részét! A kilátás, az erdő, a környék teljesen elvarázsolja az embert. A vadregényes tájat, a források hűsítő vizének zamatát nem lehet papíron, szavakkal leírni, ezt mindenkinek a saját szemével kell látnia. A Lukács-árokban való sétához azonban jó, ha van az ember lábán egy jobb túracipő! Kullancsriasztót is érdemes használni, mivel kettőnkben 5 kullancs is megkapaszkodott az erdő sűrűjében.

Túraösszefoglaló

A túra útvonala

Pilis nappal, Pilis éjjel ...

Az immár harmadik útjukra készülő fiatalok nem vették túlságosan komolyan a szombati túrájuk megpróbáltatásaira való felkészülést. Bizonyítja ezt többek közt az is, hogy fáradtan, kialvatlanul, 4-5 óra alvás után vágtak neki az útnak. (Ismét...)

Az első lépések

A két túrázó reggel 6-kor kelt, álmosan összepakoltak, majd elindultak, hogy 7:50-kor találkozzanak a Batthyány téren. A BKV ismét bizonyította megbízhatatlanságát: a HÉV ugyanis szokása szerint nem járt. Helyette HÉV-pótló autóbusszal utaztak Árpád-hídig - melyet csak futva értek el -, ahol már -éppenhogy, de- át tudtak szállni az original HÉV-re.

A két barát jókedve határtalan volt, hisz tudták, nemsokára rálépnek egy olyan ösvényre, mely talán kezdete egy csodálatos útnak. Egy útnak, ami életük fáradsággal teli robotolásába talán napfényt igyekszik majd csempészni. Az alábbi dialógus is igazolja főszereplőink bohémságát:
- Képzeld, kivételesen nem felejtettem el hozni memóriakártyát - mondta Viktor.
- Az jó, én csak sakkot - válaszolta András.
- És azon hogy tudod a fényképeket tárolni?

A Helyiérdekű Vasúttal Pomázig utaztak, majd innen Volánnal Dobogókőre. Nem tudták, hogy 2 busz is szállítja az utasokat a hegyre, ezért felzsúfolódtak az elsőként indulóra, nem is sejtve, hogy mögöttük egy szinte teljesen üres rója majd az országút kopott aszfaltját. A jegyet a MANRÉZA nevű megállóig vették, mert így tudtak a jegyen 45 Ft-ot spórolni, és mindössze 300 méterrel kellett többet sétálniuk. Miután leszálltak a tömegközlekedési eszközről, és egy mélyet szippantottak a friss hegyi levegőből, elindultak, és ezzel kezdetét vette utazásuk, amiről eme rege szól.

Dobogókő csodája

A fiúk rövid séta után megérkeztek Dobogókő csúcsára. A szívük - alig 5 perccel azután, hogy megkezdték túrájukat - a táj láttán boldogsággal telt meg. Miközben a fantasztikus kilátás rabul ejtette őket, feltették maguknak azt a kérdést, hogy unokáik lesznek-e olyan szerencsések, hogy majd ők is láthatják ezt a természet adta szépséget, a saját szemükkel, érintetlenül, változatlanul... Ezt a ´csodát´, aminek a szépségéhez semmi más nem fogható.

A következő kép a bizonyíték a srácok elégedettségére:

(Szeretném azonban felhívni a kedves olvasó figyelmét, hogy a képek nem adják vissza 100%-ban az élményt. Sőt! Aki nem hiszi, nézze meg saját szemével, de vigyázat, készüljön fel arra, hogy lélegzet-elakadás veszélye áll fenn!)

András és Viktor a csúcs megdöntése után nyugatnak vették útjukat, hogy a sárga túristajelzésen eljussanak a Rám-szakadékhoz. Az út a Rezső-kilátó mellett vezetett el, ahonnan szintén az előzőhöz hasonló gyönyörű kilátás nyílt az alant elterülő tájra.

Elégedetten folytatták hát útjukat a Piros és Sárga jelzés metszetén, hogy aztán nagy elégedettségükben észrevétlenül letérjenek a sárga útról, csak a pirosat követve. Gond egy szál se! A Piroson elgyalogoltak az Ilona pihenőig, hogy onnan a zöldön átvágva rátérjenek az elkószált sárga ösvényre. Nem is sejtették, milyen megpróbáltatások várnak rájuk, amíg újra rálelnek az elveszett csapásra...

Küzdelem a Lukács-árokban

Pár perc gyaloglás után a zöld ösvényen a két természetjáró rálelt a Júlia forrásra. A víz hűvös volt, és üdítő, érthető hát, hogy gyorsan megtöltötték kulacsaikat a túrázók.

Biztos másként ízlelgették volna a vizet, ha tudják, hogy ez a forrás lesz minden problémájuk forrása is később.

Követve a csermelyt eljutottak a Lukács-árok kezdetéig. Itt úgy döntöttek, hogy a patak medrében folytatják az útjukat, amibe már több forrás vize csatlakozott, így szélesítve ki a vízfolyást.

!Felhívnám a figyelmet, hogy ezt az utat mindenki csak saját felelősségére válassza! Kalandos és fantasztikus, de veszélyes!

A terep pár lépés alatt szinte járhatatlanná vált: a fiúk óriási iszap- és agyagtenger közepén találták magukat.

A harc kezdetét vette az elemekkel. Ember a természet ellen, természet az ember ellen. A terep veszélyes is volt, itt-ott meredek sziklák állták útjukat, valamint temérdek fatörmelék is akadályként szolgált. A küzdelmet jól jellemzi az a kép, mikor Viktor mentve cipője épségét, azt a szájában egyensúlyozva hozza, miközben térdig süllyed a sárban. Ezután mezítláb gázol a 10 fokos patakban, cipőjével még mindig a fogai között, hiszen mindkét kezére szüksége van, hogy ne csússzon meg a meredek sziklafalon.

Az ég közben vadul dörögött, és az eső is csöpögni kezdett. Viktor és András jól tudta, ha leszakad az ég, akkor a szelíd patakocskából egy vadul hömpölygő folyam lesz, ami rájuk nézve, hogy úgy mondjam: nem lenne túl szerencsés... A két kalandor szereti ugyan a kihívásokat, imádják a túrákat és rizikót, annak azonban mégis örültek, hogy a vihar elkerülte őket.

Egy óra kemény küzdelem után, nyakig sárosan, lábukon sebesülésekkel, sikerült megtenniük a kritikus 500-1000 méteres távot, és valamivel kellemesebb szakasz elé néztek. A patakmeder így is sok helyen volt nehezen járható, ezért itt is igen lassan tudtak csak haladni.

Minden gyötrelem ellenére nagyon élvezték ezt a terepet, és mindketten jól tudták, hogy nem utoljára járnak ezen a szép helyen; még akkor elhatározták, hogy hamarosan újra élni fognak a természet vendégszeretetével.

A völgy, amiben a patak folyik szemkápráztatóan gyönyörű; sok helyen kis csobogók, sziklafalak és vízesések tarkítják az amúgy is mesés tájat.

Az árok szépségéről fotóink is tanúskodnak.

A sárga ösvény felbukkanása

Hőseink maguk mögött hagyták ezt a gyilkos, ámde minden kétséget kizáróan izgalmas terepet, és emberi hangokra lettek figyelmesek. Ahogy felnéztek, látták, hogy fejük felett turisták csoportja pillant le a Lukács-árok fenekén hömpölygő csermelyre. Viktor az egyik helyen az árok vége fele tájékozódásképpen felmászott megnézni az ösvényt, amin ezek az erdőjárók tartózkodtak, s egy rég elveszettnek hitt folt: a sárga jel tűnt fel egy fán a csapás mellett.

Viktor ekkor ellenőrzésképpen a térképe után nyúlt, hogy megnézze merre is vannak pontosan. Ekkor konstatálta, hogy a térkép nincs nála, valószínűleg a farzsebéből kicsúszott a nehéz terep meghódítása közben. Az érzés, ami elöntötte, olyan szörnyen fájdalmas volt, hogy hősünk legszívesebben magzati pózba gömbölyödve bőgött volna, mint egy csecsemő. Addig hullatta volna keserű könnyeit, amíg bánatcsuprának teljes tartalma ki nem ürül. Ekkor érezhette volna talán az ürességet igazán, amit e tárgy elvesztése okozott, és tudott volna végül felülkerekedni bánatán... Egy szó, mint száz: szomorú lett, de az úton menni kell tovább, akármennyire is fáj.

A két kalandor a patakmederben folytatta hát a menetelést egy darabig, majd a sárga ösvényre áttérve, - mellyel eddig párhuzamosan haladtak -, sétáltak Dömös felé. Nemsokára egy kereszteződéshez értek, ami tudatta velük, hogy azon jobbra fordulva a Rám-szakadékhoz jutnak.

Mivel mindketten fáradtak és éhesek voltak, előbb Dömös felé vették az irányt, ahol egy kisboltban vettek maguknak ételt és italt. Egy későbbre tervezett ötlet megvalósítása végett zseblámpát is kerestek, ám nem kaptak sajnos... Ezután lesétáltak a Dunaparthoz, és éppen a Dunakanyar csücskében találták magukat: ideális hely késői ebédjük elköltésére. Velük szemben a Börzsönyt megkerülő Duna hullámai ringatták a pár méterre horgonyzó kishajót, mint egy csecsemőt az anya, ölelő karjaiban.

Egy óra pihenő után - 16:15-kor - indultak tovább, meghódítani a Rám-szakadékot. Útjuk közben a Kaintz-forrásnál felfrissítették magukat, és újratöltötték üvegeiket. A forrás mellett elhelyezett tábla szerint, a víz gyógyító hatással van a tüdő- illetve felsőlégúti betegségekre, valamint az asztmára. Ráadásul egy szép, ápolt pihenő is van itt, ami sok turistát vonz délutáni bográcsozásra és pihenésre, játékra a patakban.

Friss vízzel a kulacsukban indultak neki a Rám-szakadéknak. A szurdokban folyó patak mellett haladtak, és közben fotózták a szebbnél szebb vízeséseket és csobogókat. Sajnálatukra a terepet ´turistabaráttá´ tették, elcsúfítva vaskorlátokkal és vaslépcsőkkel. Ezzel együtt is páratlan élményt nyújtott a fiúknak a túra ezen szakasza is.

Miután végigjárták ezt a hangulatos kis zöld ösvényt, ami a Rám-szakadékon keresztülvezet, újra Dobogókő kiváló kilátással rendelkező csúcsa felé vették az irányt.

A két ifjonc nehéz szívvel, de búcsút intett a vadregényes szurdoknak, majd továbbra is a zöld ösvényt követve gyors iramban felcaplattak Dobogókőre. Itt jegyezném meg, hogy a pompás látvány és panoráma mellett, a fiúk az erdő friss levegőjét szívták. Ohhh, nincs is annál jobb, mint mikor járjuk az erdőt, élvezzük a nyugalmat, a madarak csicsergését, és közben tüdőnk tiszta, oxigéndús levegőt fal.

Este 8 óra tájt érkeztek meg ismét kirándulásuk kezdőhelyére. Azzal a tudattal, hogy túrájuk nagy részét (és nehéz részét) már maguk mögött tudták, egy padra heveredtek, hogy szusszanjanak egyet. Nem is tudták mekkorát tévedtek - már megint...

Nehéz döntés születik

- Most akkor menjünk haza? - kérdezte András - Hiszen Pilisszántóig akartunk menni.
- Az utolsó buszt onnan már úgyse érjük el. Még innen haza tudunk menni, ha akarunk.

Ezek a bölcs érvek gondolkodóba ejtették Andrást, pár perces hallgatás után válaszolt csak:

- És mi lenne, ha megnéznénk még a Holdvilág-árkot is, és éjszakai túraként folytatnánk tovább a kirándulást?
- Én benne vagyok.
- Hát csak az a gáz, hogy egy darab elemlámpánk van, ami kérdés, hogy meddig bírja az elemmel.

Hosszú csönd állt be a beszélgetésben. Komoly döntés előtt álltak a srácok: menni, vagy hazamenni?

- Én azt mondom, vágjunk bele! - szólt váratlanul Viktor, vakmerőségét véka alá nem rejtve.
- Hááát... Igazából meleg cuccunk sincs nagyon, és a világítással is gondban vagyunk: egy darab lámpa. Jaaaa, és a kulcstartóm is világít - mondta András, miközben viccelődve nyomkodta a kezében lévő kis tárgyat, minimáls fénycsóvát nyerve belőle. Ismét nem is sejtette, hogy később ez a kis vacak lesz az, ami fényt fog adni neki a teljes vaksötétben.
- Azt mondom, dobjunk fel pénzérmét: Ha fej, akkor megyünk, ha írás, akkor nem.

A pénz forgásának fémes zaja hasította át a levegőt, majd az érme András kezén landolt puhán.

- Írás!

Csönd...

- Nézzük háromból az eredményt!

A procedúra ugyanaz volt, repült a fémdarab, nehézkesen, súlyosan, mintha tudta volna, mekkora felelősség van most rábízva.

- Írás!

A csalódottság már szinte tapintható volt.

- Legyen ötből! - csillant fel újra a remény halvány sugara.

Ismét repült hát a pénz, ismét leesett, engedelmeskedve a gravitáció csabító hívószavának.

- Ez is írás!

- Najó figyelj, csináljunk egy teljesen új, egyszeres próbát. De ha most megint írás, akkor megyünk.

- Oké!

...

-Fej! A francba!

Oda a remény? Minden elveszett? Dacoljanak a sorssal, és vágjanak neki az esti kalandnak, annak ellenére, hogy egy láthatatlan erő ezt mindenképp meggátolni próbálta? Vagy válasszák a biztos utat, és az otthon lágy melegében pihentessék sajgó végtagjaikat?

- Na jó. Újra feldobjuk. Ha írás, akkor megyünk, ha fej, akkor is - zárta le végül a vitát András, és újra repült az érme. Az eddigi tendenciát felülírva fej lett, mivel a várakozásokkal ellentétben nem maradt fenn, így lett eredmény. Ezen felbuzdulva - bátor és botor módon - tovább üldögéltek...

Megszületett hát a nehéz döntés, és a két vándor újból útra kelt, hogy meghódítsa a messzi Holdvilág-árok völgyeit és sziklafalait.

Leszáll az est

Azért, hogy világosban minnél többet tegyenek meg, igen gyors tempót diktálva meneteltek a sárga jelzésen. Ahogy kezdett besötétedni, az erdőből ismertelen neszek, motoszkálások hallatszódtak. Egy bokor mellett elhaladva, abból egy nagyobb testű állat ugrott ki, és szaladt el a fiúk elől.

Szürkületkor, hogy még lássanak valamit, úgy döntöttek, hogy megállnak pihenni. Elővették elemózsiájukat, és a sötétség beállta előtt jóízűen megvacsoráztak. A környező hegyek kontúrjai lassan kezdek egybeolvadni a szürkeséggel, pár perc múlva teljesen besötétedett.

Evés után András és Viktor nekivágott az erdőnek, amiben az árnyak egyre sötétebbé váltak. Spórolva a zseblámpájuk energiájával, a lámpást csak akkor kapcsolták be, mikor már végképp nem láttak semmit. A fák közt a zörejek szaporodtak, időről-időre apró lépteket hallottak jobbról és balról. Az sem keltett túl sok megnyugvást a fiúkban, hogy gyakran villámok fényével nyertek egy-egy bepillantást az erdő sötétebb zugaiba. Fortuna most is kegyes volt velük, és a vihar ismét elkerülte őket.

A tájékozódást nagyon megnehezítette az éj beállta. A fákon lévő turistajelzéseket nehezen vették csak észre. A sárga keresztet mikor meglátták, szinte biztosak voltak benne, hogy az a piros-kereszt. Szerencsétlenségükre nekik pont a piros-kereszt kellett. Az érzéki csalódásnak nem dőltek be azonban, mivel tudták - András térképének hála -, hogy a piros itt sárga keresztet kell, hogy jelentsen. Szinte csak az ösztöneik iránytűjére bízhatták életük hajóját, a vaksötét erdők tengerében. Az ösztöneik azonban nem hagyták cserben a kirándulókat.

Időérzéküket is elvesztették, csak meneteltek a semmibe, remélve, hogy észreveszik majd a leágazó piros-kereszt ösvényt.

Egyszercsak a távolban fényes csillogás jelent meg. Közelebb érve kiderült, hogy ez egy kirándulóknak kitett tábla, ami tájékoztat a környék turistaútjairól. Ezt kibogarászniuk a sötétben nem volt egyszerű feladat.

A táblát jó alaposan szemügyre vették, majd kibogarászva a számukra szükséges információkat, továbbindultak. Hogy milyen rosszul tudtak tájékozódni, azt az is mutatja, hogy azon az úton kezdtek először visszafelé menni, amin idáig jöttek. Na hoppá! Hibájukra szerencsére gyorsan rájöttek, majd a helyes úton folytatva menetelésüket, nemsokára ráleltek a piros-plusz jelzésű, lelküknek földöntúli örömöket szerző útra. Mikor ráléptek az ösvényre, úgy érezték, hogy ez az, amit mindig is kerestek, és hogy végre megtalálták a boldogsághoz vezető útjukat. A P+, ha nem is a boldogsághoz, de a Holdvilág-árokhoz mindenképp eltekereg.

Nemsokkal ezután az elől haladó Viktor hirtelen megtorpant. Érzékei kiélésedtek, kezét felemelve jelezte társának, hogy némán álljon meg. Hunyorítva fürkészte az előtte álló utat, mozdulatlanul fülelve minden apró neszre. A hang, ami miatt megállt, egyre közelebbről hallattszott. Hogy felhívják magukra a figyelmet, a két éjszakai utazó hangos beszélgetésbe kezdett, de közben mind a ketten feszülten hallgatták az előttük egyre jobban kivehető rémisztő zörejeket. A hang forrása is észrevette őket, és ezt elég hátborzongató módon tudatta a két vadonjáróval. Viktor, aki elől állt, lassú, óvatos léptekkel elkezdett hátrálni az ösvényen. András higgadt maradt, és leállította:

- Ha kutya, és látja, hogy félsz, vagy menekülsz, akkor rögtön támad.

Így hát álltak, és várták, hogy az élet forgatókönyvében milyen szerepet szán nekik a sors...

És hogy mitől ijedt meg Viktor és András? Erre a kérdésre ők maguk sem tudták a választ biztosan, mivel 5-10 méternél tovább nem láttak az éjszakában, és szerencséjükre ezen a távolságon belül nem is kellett látniuk semmit. A hang, ami a kényszerpihenőt kiváltotta, az nem volt más, mint egy csapat zörej, ami feléjük közeledett az ösvényen. De ez nem csak zörej volt, hanem zörej- és különös morgás egyvelege (talán röfögés?). Feltehetőleg egy vaddisznócsordával találkoztak, majd mikor azok is észrevették az idegeneket az erdejükben, békésen jobbra letértek, majd elnyelte őket az erdő. Lassú mozgásuk, csörtető előrehaladásuk, és röfögésszerű morgásuk alapján vaddisznók lehettek. Node, ha békésen kitértek az útból, akkor Viktort mi késztette hátrálásra? A válasz igen rémisztő. Amíg az állatok szépen jobbra haladva eltűntek a hallótávolságból, addig a baloldalon egész közelről, a sötétség pereme mögül ijesztő morgás hallatszot. Az egyik tagja a csordának vélhetőleg így akarta tudtukra adni, hogy nem jó velük kekeckedni.

Andrást érdekes módon nem rázta meg nagyon a dolog, Viktor ellenben még vagy öt percig remegett a félelemtől. A kis álldogálás után folytatták az utat, ám Viktor, akinek a pulzusa még most is az egekben volt, meglátott, egy teljesen ártatlan árnyékot, amit egy közeli bokor vetett sejtelmesen eléjük az útra.

- Ááááááááááá! - törte meg hirtelen az erdő csendjét.
Ezzel elérte, hogy András szíve is közel kerüljön a megálláshoz. Miután nagy sokára megnyugodtak, és András kidühöngte magát, ismét folytatták az útjukat, immár mindketten nedves alsóval...

A Holdvilág-árok

Nemsokára elérkeztek a Holdvilág-árok bejáratához, ahol egy tábla figyelmeztette őket valamire. Ezt a valamit, a sötétség miatt, csak nehezen tudták kibogarászni:

´Az 1999. évi özönvízszerű esőzések hatására a Holdvilág-árok és környezete jelentősen átalakult. Az árvíz hidakat, túristautakat sodort el, és a patak is új mederben folyik. A ledőlt erdőállomány helyén a partoldal meredek rézsűi gyorsan pusztulnak. Az erózió következtében kisebb-nagyobb kövek, szikladarabok indulhatnak meg fentről, az árok irányába. Ezért kérjük önöket, hogy az útszakaszon fokozott óvatossággal haladjanak! Felhívjuk a figyelmüket arra, hogy az esetleges balesetekért, sérülésekért felelősséget nem vállalunk. Megértésüket köszönjük. Szentendre Erdészet.´

A kezükben lévő térképen még az is rajta volt, hogy ´esőzések után nehezen járható terep´. Mivel látszott és tudták, hogy itt pár órája erősen esett az eső, a kilátásaik nem tűntek túl fényesnek, értve ezt mind a szó átvitt, mind szó-szoros értelmében. Mielőtt nekivágtak volna az ároknak, egy padon pihentek meg. 16 órája úton voltak már, és a lábaikat is alig érezték. Megették maradék ennivalójukat, és megitták a táskájukban lapuló energiaitalokat, amiket előrelátóan direkt erre a célra vettek Dömösön az ABC-ben (igen... lámpát ott nem kaptak...). Jóval éjfél után vágtak csak neki az út hátralevő részének. Fáradtak voltak, fájt mindenük, és mindennél jobban vágytak egy hűsítő sörre.

A Holdvilág-árok bejárata egy kb. 6-7 méter mély szakadékkal kezdődik, amibe egy vaslétrával lehet leereszkedni.

Miután leereszkedtek az ember alkotta vaskreálmányon, óvatosan megkezdték felfedezőkörútjukat odalenn. A környező sziklákból, illetve a tájból nem sokat láttak, mondhatni szinte semmit, de valami azt súgta, hogy szép helyeken botorkálnak ezen a késői órán. El is határozták, hogy ide még visszatérnek majd világosban is. Az árok alján találtak egy kis kétágú barlangot, amit megnéztek, majd ráleltek a mederben folyó patakra, és azt követve kijutottak a főútig. Ezzel véget ért hosszú útjuknak kalandos része.

Bár elfáradtak, tetőtől-talpig mocskosak voltak, és fájt minden porcikájuk, nagyon is elégedettek lehettek magukkal. Végigcsináltak egy kemény, 40 kilométer körüli túrát. Csodás tájakon jártak, és egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtak.

A két fiú ezen a szombati napon szerelmes lett Pilis hegyeibe és erdejeibe. Biztosra veheti hát az olvasó, hogy még vissza fognak térni, további kihívások után kutatva, érdekes történetek mesélésére kényszerítve az írót...

Utolsó lépések

Éjjel 2:00. A Pomázra vezető úton két elcsigázott vándor baktat. Lépteiket visszahangozza a közeli, magányos istálló borostyánnal benőtt fala. Egy autó reflektorának fénycsóvájában látszik csak, mennyire megviselte őket a mögöttük álló út. Lépéseik lassúak, nehézkések, mégis aki látja ezt a két ifjút ezen a késői órán, az egyből tudja, hogy valami nagyot vittek véghez. Lassan elballagnak Pomázra a HÉV-hez (csak a városban 6 megállónyi távolságot), vesznek pár sört az éjjel-nappaliban. Megisszák. Megérdemlik. Meg minden. Majd álmosan felszállnak az első szerelvényre, ami a felkelő nap első sugaraival érkezik a poros pályaudvar peronjára. Az útjuk itt véget ér, a kaland, mint színes szappanbuborék, ha tűheggyel találkozik, hirtelen kipukkad. A két vándort nemsokára elnyeli Budapest betondzsungele.

Viktor