www.turaoldal.hu
Minden, ami Túrázás, Túlélés, Természet
Végh Viktor, Koczog András
2011-2017
info@turaoldal.hu
fb.com/turaoldal.hu

Extrém túlélések, történetek

Az idők folyamán sok-sok ember és csoport került már kellemetlen vészhelyzetbe, melyek közül nem élte túl mindenki... Így tanulságos és talán hasznos lehet megismerni ilyen történeteket, hogy következtessünk arra, mi lett volna a helyes viselkedés - hogy nem kerültek volna bajba, vagy hogy élhették volna túl (még jobban).

Egyes vészhelyzetek megismerésével talán mi magunk nem kerülünk hasonló kellemetlen szituációba, avagy könnyebben tudjuk megoldani azt. Akár az életünk is múlhat rajta.

Mert, ha nem is valószínű, hogy itthon, Magyarországon ilyesmi történjen velünk, az esélye mindig megvan annak, hogy felforrósodik körülöttünk a talaj, és észnél kell lennünk.

Érdekességnek megjegyzendő, hogy egy egyszerű itthoni túra során is kerülhet az ember a számára nem túl kedvező helyzetbe.

Mi mindig próbálunk figyelni a biztonságra, tehát nem keressük direkt az életveszélyt (bár nem tagadjuk meg az adrenalint). Mindenesetre ha nem is életveszélyes helyzetünk, de kellemetlen élményünk már volt, vagy olyan szituáció, mely könnyen válhatott volna veszélyessé.

Egy kalandvágyó ember nem feltétlen mindig a kijelölt úton halad - mi sem, sőt mi rendszeresen szeretünk letérni az ilyen utakról. Mikor olyan helyeken kalandozunk, ahol nincs térerő, vagy mászkálunk meredek hegyoldalakon felfele, vagy jégen csúszkálva, az egyik sem feltétlen biztonságos, és balesetek is történhetnek.

Veszélyes helyzetként említeném akár az olyan egyszerű dolgokat is, mint kihalt időben végigmenni a Rám-szakadékon, mikor vastag jégpáncél fedi. Senki nem jár arra néha napokig telente, és a mobilok ott használhatatlanok.

Rám-szakadék eljegesedve

Szintén érdekes helyzet, mikor úgyszint térerő nélküli helyen másztunk ki a Lukács-árok egyik igen meredek részén. Nem lett baj, de egy apró csúszás, és káosz ...

Vadálló-kövek sziklái

A Rám-szakadék lezárt részében nem jár(hat) ember. Baromi szép hely, nem is feltétlen nehéz, de akkor is rejt magában veszélyeket - főként, hogy baj esetén se előre, se hátra nem tudunk menni, és még értesíteni sem senkit.

Ezek eddig mind csak ´lehetséges´ veszélyek lettek volna. Eddigi ´legkomolyabb veszélyünk´ akkor volt, mikor már hideg időben lekéstük a buszt Dobogókőn, így kinn kellett éjszakáznunk. Nem volt nálunk valamiért gyufa, és nem is kaptunk sehol sem. Tény, hogy a környék tele van szállókkal, illetve a hőmérséklet is fagypont felett maradt, de azért kellemetlen élmény, ami ellen mindössze annyi odafigyeléssel tehettünk volna, ha a gyufát nem hagyjuk ki a cókmókunkból.

Az eddig felsorolt szituációk mind-mind Dobogókő környékén zajlottak, a Pilis sűrűn járt részein, a fővárostól pár10 km-re, és mégis ezer veszélyt rejthetnek magukban.

Mert valóban nem tudom mit tehettünk volna, ha egy nem látogatott, térerő nélkül helyen bokánkat szegjük, mondjuk úgy, hogy a kijutásért másznunk kellett volna egy picit. Vagy egy kis szakadékban törik el valamilyen csontunk. Mondjuk tél közepén.

Még 2014-ben írtam meg ezt a bekezdést, azóta tudunk hozni még két hasonlóan veszélyes példát.

Az egyik túránk során bemerészkedtünk egy barlangba, nem volt szűkös, de több kisebb teremből állt. A cuccainkat kinn hagytuk, hisz csak pár percre néztünk be, mindössze egy fejlámpát vittünk magunkkal. A barlang néhol meredek volt és szerteágazó, nem egyszerű eltévedni benne. Azaz nem egyszerű, ha látunk. Ám sajnos mindössze egyetlen lámpát vittünk magunkkal be, ami egy egyensúlyvesztés következtében a sziklán koppanva működésképtelenné vált... Valószínűleg nagy szerencsénk volt, hogy telefonjaink pislákoló fényénél eljutottunk a pár10 méterre lévő bejáratig, és nem mentünk addigra még beljebb.

A második példa egy tavasz eleji sátrazás során játszódott - előtte már hóban is sátraztunk, nem felelőtlenül mentünk ki. De egy térerőmentes helyen nem számoltunk azzal, hogy reggelre fagypont alá süllyed a hőmérséklet - még délelőtt, erős napsütésben is láttunk csonttá fagyott pocsolyákat... Nem lett baj, tüzet is rakhattunk volna éjjel - de ha felkészületlenül megyünk ki és csak pár fokkal van hidegebb, akkor már nem úsztuk volna meg egykönnyen.

Illetve az Alpokban sem kell keresni a veszélyes helyeket, ott is lehetett volna bajunk, ha felelőtlenek vagy felkészületlenek vagyunk, de valószínűleg nem kevés példát lehet találni mindenütt - hallottunk már tehenek/lovak/szamarak általi támadásról, bringás karambolokról, Dunán/Tiszán/stb. vízbefúlásról, Dobogókői kilátóról való zuhanásról, kihűlésről, ésatöbbi, csakhogy a hazai lehetőségeknél maradjunk.

Valószínűleg van már annyi tapasztalatunk, illetve talán olyan a hozzáállásunk is, hogy itthon ne legyen bajunk, de mint az előbbi gondolatmenet is mutatja: bárhol és bármikor kerülhetünk nem várt szituációkba. Így jó, ha tudjuk mikor mit kell tenni, van nálunk mindig minimális vészhelyzet esetén hasznos felszerelés, és értünk minimum az elsősegély és tájékozódás alapjaihoz. A fenti menüsávból kiválaszthatóak a nem feltétlen itthon játszódó, de tanulságos történetek.

A következő megtörtén esetek főképp a néhai tuleles.hu weboldalról származnak.

Létrehozás dátuma: 2013.10.22.
Utoljára módosítva: 2017.10.22.
Írta: András, tuleles.hu
   » Extrém helyzetben

Hőségben - 120 nap egy törött csónakban

Hajóroncs a tengerfenéken

Bár tengeren történt ez a túlélő katasztrófa, de számunkra mégis fontos és tanulságos. A tipikus kiszáradási tünetek, és a ´szomjan halás´ folyamata jól követhető ebben a történetben.

A katasztrófa négy távol-keleti (szamoai) halásszal történt, akik hálóikkal a korallzátonyok között dolgoztak. Egy váratlan trópusi vihar széttörte a bárkájukat, lesodorva róla minden felszerelésüket, vizes hordójukat és élelmiszerüket is. A halászhajó mindössze egyharmada állt ki a vízből, úgy, hogy a fedélzet kb. 30 fokos szögben merült a víz alá. Néhány nap alatt egy erős áramlás nagy távolságra sodorta a roncsot, így az már kívül került a mentőosztagok kutatási területén.

Az első héten a halászok szerencséjére gyakran esett a trópusi zápor. A vitorlavászon segítségével a halászok felfogták a csapadékot és így pótolták a szervezetük folyadékszükségletét.

A négy férfi az összegyűjthető esővíznek mindössze egyharmadát-, egynegyedét gyűjtötte össze. A roncson megmaradt ugyanis a teljes vitorla (kb. 15m2), mégis ennek a felületnek csak töredékét feszítették ki a vízgyűjtéshez. Közel az egész vitorla használható lett volna, ha az árbocból, paddeszkából, a víz fölé is kinyúló vízszintes esőfogót feszítenek ki. A helyi szokás szerint egyébként minden halász zsebében volt bicska, de azt a 120 napos sodródás alatt szinte semmire sem használták.

Az egész napos trópusi záporok során összegyűjtött vizet pedig gondosan be kellett volna osztani, és a szárazabb napokra félretenni.

Az élelmiszerpótlást halászattal nem is próbálták megoldani. A következő hét napban azonban csak minimális eső esett. Az egyik életben maradt halász így emlékezett vissza a történtekre:

´A hetedik-nyolcadik napra a szám kiszáradt, és kirepedezett. A torkom is erősen kiszáradt, és mindez nagy fájdalommal járt. Gyengék voltunk. Csak nehezen és lassan tudtunk koncentrálni valamire. Minden-mindegy hangulat lett úrrá, és lemondtam a megmentés esélyéről is. Az egyik társunk közel húsz évvel idősebb volt, és meglehetősen kövér testalkatú. Ő bírta a legkevésbé a vízhiányos helyzetet. Napközben gyakran kellett a csónakba kapaszkodva beereszkednünk a tengerbe, hogy lehűtsük a felhevült testünket. Ilyenkor mindig nagyokat kortyolt ´az öreg´ a tengervízből, pedig hárman is figyelmeztettük, hogy ne tegye. A második hét végén ´az öreg´ félrebeszélt, és nem ismert meg minket. Időnként elkapta egy roham, és rángatózni kezdett. Ilyenkor a vakító napsütésben levetette a ruháját, és nem hagyta, hogy a vitorla árnyékba húzzuk. Csak két napig tartott nála ez az őrült viselkedés, mert a harmadik nap reggelére már halott volt. Vártunk délutánig, hátha nem halt meg, majd a testét visszaadtuk a tengernek. Ez után, pedig mindnyájan szótlanul vártuk, hogy ki következik. Az eső néha kegyelmezett rajtunk, de gyakran napokig nem volt zápor. Enni azonban semmit sem tudtunk.´

A halászoknak a megmentés passzív várása helyett az élelmiszer pótlását is meg kellett volna oldaniuk. A megmaradt vitorla műanyag kötelét elemi szálakra bontva jó erős horgászzsinórra tehettek volna szert. Horgot a hajóroncs orrában levő drótkötélből, derékszíj övcsatból vagy másból készíthettek volna. A korallzátonyok környéke igen gazdag növényevő és ragadozó halakban egyaránt. Kissé morbidnak hangzik a szakemberek véleménye pl.: a halott társuk húsa (vére) kiváló csalétek lett volna. A nagyobb horogra akadt halak kifogására egy, vagy két bicskából, és az árbocrúd egy darabjából szigonyt is lehetett volna készíteni. A megszigonyozott halak kiemelése már nem jelentett volna gondot.

A hal viszonylag könnyen emészthető. Egyes részeknek, így a szemnek is, magas a folyadéktartalma. Természetesen akkor kell táplálkozni, amikor vizet is tudnak inni mellé. A halászok végzetes elgyengülésében a táplálékhiány jelentős szerepet játszott.

A vitorla egy része, és halott társaik ruházatának összeerősítésével, egyszerű, a roncs után erősíthető vonóhálót is készíthettek volna a halászok. A trópusi vizeken ugyanis a halak gyakran követik a csónakokat, bárkákat, és az árnyéka alatt ´hűsölnek´.

´A második hónap végére egy másik társam bolondult meg. Minden előzmény nélkül az esővizes bádogedényt megragadta, majd erősen harapdálta. Nem lehetett elvenni tőle. Őnála csak egy napos volt az őrület, és a hatvankettedik nap éjjelén meghalt.´

A két hónap alatt a halászbárka roncsa több korallsziget partjai előtt is elsodródott. A távolság gyakran mindössze 500-800 m volt a parttól, de az elgyengült halászoknak nem volt esélye, hogy kiússzanak a lakott területekre. A hajótörötteknek nem volt szerencséjük, mert a partról nem vették észre a vízből ferdén kimeredő csónak orrát, de még az erőtlen kiabálásukra sem figyelt fel senki.

A szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy amennyiben a halászok a táplálékpótlást megoldják, és vízgyűjtést is gondosabban végzik, akkor valószínű, hogy mind a négyen életben maradhattak volna. Egy közepes erőben levő halásznak ugyanis, akár egy deszkába kapaszkodva, nem lehet gond az 500-800 m távolságban levő partra kiúszni. Természetesen elég lett volna, hogyha a négy halász közül a legjobb úszó kiúszik a partra, és segítséget kér. A hajó elsodródási útvonalában levő szigetek szinte mindegyike lakott volt.

A százhuszadik napon egy új-guineai halász vette észre a part közelében hánykolódó roncsot. A két életben levő halásznak ekkor már jártányi ereje sem volt. Az eszméletlen, és világos tudatállapot gyakran összemosódott náluk. Mindketten több mint 30 kg-t fogytak, és három hétig élet-halál közti állapotban feküdtek egy kórház intenzív osztályán, és még újabb fél év kellett a teljes felépülésükhöz.

Orvosilag nehezen érthető, hogyan tudott a két halász a minimális vízzel négy hónapig életben maradni. Ezzel a kétes kalanddal világszerte ismertté váltak, és nem egy újság a ´hajótörést túlélő világrekordereinek´ titulálta a két halászt.

Összegezve, a halászoknak megvolt az élelmiszer és víz gyűjtéséhez szükséges ismeretük. Amennyiben az első napoktól kezdve nem passzívan várakoztak volna a megmentésre, hanem aktívan tevékenykedtek volna a víz, élelmiszer pótlására, szinte biztos, hogy mind a négyen élnének még!

Hőségben - Alkalmi túlélők

Lédús kaktuszok

A következő megtörtént eset tipikus leírása annak, hogy a megfontolatlan, önfejű döntéseinkért túlélő helyzetben drága árat kell fizetni. Sokszor a hibás elhatározások láncolata sodorja reménytelen helyzetbe a felkészületlen túlélőket.

1995. októberében két rendszeresen túrázó férfi Mexikóba utazott. A 66 éves Don H., és a 73 éves Bob H., egy bérelt autóval vágtak neki az ottani sivatagnak. Terveik szerint közel tíz órás vezetéssel átérnek kősivatagon. Az autókölcsönző mikor megtudta, hogy merre indulnak a turisták, javasolt néhány felszerelés kiegészítést, és pár gyakorlati tanácsot is adott. Többek közt, ´ha probléma van a kocsival, akkor nem szabad azt elhagyni, hanem ott kell bevárni a segítséget.´ Don és társa mivel gyakorlott túrázóknak tartották magukat, úgy vélték, hogy ezek csak ´zöldfülű kezdőkre´ vonatkoznak. Tíz liter vizet, és egy napi élelmet vittek magukkal az útra.

Közel két órás út után kocsijuk elromlott. Megnézték a térképüket és úgy látták, hogy a közelben van település. A két turista úgy döntött, hogy besétálnak a kb. 6 km-re levő Puerto Pearszko-ba. A maradék 6 liter vízzel, és egy doboz chipsszel elindultak a közeli városba.

Az első hibát akkor követte el a két turista, amikor a sivatagi autózáshoz nem gondoskodtak maguknak tartalék vízről. Helytelen volt az is, hogy bár teljesen ismeretlen sivatagi terepen autóztak, mégsem béreltek egy műholdas helymeghatározót, segélykérőt. Mindössze 8-10 dolláros kölcsönzési díjért egy majdnem szemüvegtok nagyságú műszert kaptak volna. Ez az eszköz vészhelyzetben bekapcsolva műholdon keresztül megadja a mentőszolgálat részére a bajbajutottak pontos koordinátáját.

Sivatagi viszonyok között személyenként akár 8-10 liter vízzel kell számolni. A turistáknak nem volt iránytűjük sem. Ezzel függött össze az eltévedésük is. Utólag ugyanis kiderült, hogy a térképet az egyik útelágazásnál, - az iránytű híján - fordítva tartották, így 180°-ot tévedtek. Bár a két barát sokat kirándult, figyelmetlenségből nem egyeztették a nap állását az általuk helyesnek vélt világtájjal.

Közismert, hogy a sivatagokban éjjel erős a lehűlés. Erre gondolva takarót, vagy valami melegebb holmit is kellett volna magukkal vinniük. A később 2-4 °C-ra lehűlt éjszakai hőmérsékletet ugyan némileg enyhítette a turisták által rakott tűz. A tüzelő keresésre, tűzrakásra rengeteg energiát elfecséreltek, és még rendesen pihenni sem tudtak. A tűzzel ellentétes oldaluk nagyon fázott, így éjszaka legalább 10 percenként, negyedóránként fordulniuk kellett.

Közel nyolc órás gyaloglás után lassan rájuk esteledett, de a keresett városnak nyoma sem volt. A víz és a chips is elfogyott. Don és Bob tüzet raktak. Úgy döntöttek, hogy holnap folytatják útjukat a városba, amely ´lehet, hogy egy kicsit messzebb van.´ Az éjszakai hideg miatt csak néhány órát aludtak, forgolódtak, majd másnap pirkadatkor nekivágtak az útnak. A keresett város felbukkanását várták minden domb mögött. Az újabb és újabb csalódás erősen elvette a kedvüket a gyaloglástól. Útközben egy-egy kaktusznak kikaparták a belsejét. A lédús, jóízű kaktusztól némileg erőre kaptak, és rendületlenül folytatták útjukat a helyesnek vélt irányba.

Még ekkor is lett volna lehetősége a két turistának, hogy korrigálja a hibás döntését. Látták ugyanis, hogy jó néhány órás gyaloglással sem érték el a ´közeli´ várost. Tehát hallgatniuk kellett volna a közismert tanácsra, és visszamenni a lerobbant autóhoz. A visszaúthoz a kaktuszokból nyert táplálék még biztonsággal elegendő táplálékot, nedvességet adott volna. Hiba volt az is, hogy közel 40 °C-os melegben rendületlenül, folyamatosan meneteltek. A folyamatos terhelés ebben a hőségben ugyanis felemésztette erejüket. Tehát még túlélő helyzetekben is törekedni kell arra, hogy megőrizzük erőnket. Rendszeres pihenők beiktatásával a két turista ugyanis sokkal jobban bírta volna az utat.

A második nap lényegesen lassabban haladtak. A kaktuszok keresésére fordította Don és Bob minden figyelmét. Már-már fulladásig telitömték magukat a kaktusz belsejével, de a szomjúságuk nem csökkent. A kiszáradás kezdeti tünetei mindkét turistán megjelentek. Alkonyatra már nagyon megszomjaztak. Az esti tűzrakás is meglehetősen kifárasztotta őket. Az álmosság ólmos erővel húzta le szempilláikat. Az ébredés azonban mindig nehéz volt, mert ilyenkor a hidegben a vacogás, szinte minden fokozatával találkoztak. A harmadik, negyedik nap is a gyaloglás mellett szinte csak kaktuszevéssel telt el. Újabb, dombok megmászásával is csak a végtelen kősivatag, és nem a várt város bukkant fel a vibráló melegből. Talán ebből adódott, hogy esetenként hallucináltak, és ekkor határozottan egy települést véltek felfedezni, de közelebb érve ezek nem annak bizonyultak.

A negyedik nap délután volt azonban a leglehangolóbb élménye a két turistának. Megtalálták az első napi tábortüzük nyomát, az otthagyott üres vizes kannával. Ekkor jöttek rá, hogy három napig össze-vissza bolyongtak. A nyilvánvaló eltévedés kiváltotta düh miatt össze is vesztek. Egymást okolták a rossz tájékozódásért, de hamar kibékültek. Ekkor már nem emlékeztek arra, hogy merre is hagyták a lerobbant autót. A tűzrakás csak lassan sikerült, mert minden mozdulatuk, beszédük erősen lelassult. Az ötödik nap reggelén Bob elkezdett félre beszélni. Néhány óra múlva meghalt. Don aznap este elhatározta, hogy ő mégis megkeresi a közeli települést. Másnap reggel azonban gyengének érezte magát. Don elég morbidnak hangzó döntést hozott. A halott társának húsát megsüti, és így erőre kapva folytatja az útját. Gondolatait tett követte. Kivágott néhány csíkot barátja lábából, és azt megsütve elfogyasztotta. Eleinte egész jól haladt, de néhány óra múlva már iszonyú fájdalom volt a lábaiban, amely megakadályozta a járásban. Don már csak feküdni volt képes, valószínű, hogy az érző idegrostok súlyos sérülése blokkolta a mozgását.

A kaktusz keresése közben is figyelni kellett volna a helyesnek vélt irány tartására. Mint utóbb kiderült, kb. 10 km-re a második napi eltévedésüktől volt egy település. Tehát, ha nem térnek el a kitűzött irányuktól, akkor is megmenekültek volna. Az irány meghatározása, és tartása a Nap és az óra segítségével általános iskolai anyag. A kaktusz belsejét összenyomva értékes vízhez jutottak volna. Így nem kellett volna feleslegesen túltömni magukat kaktusszal, hogy némi nedvességhez jussanak.

Az ételfogyasztás nagyon veszélyes, sőt még halálos is lehet, ha hiányzik az emésztéshez, és a salakanyagok eltávolításához szükséges folyadék. A hús különben is nehezen emészthető táplálék.

Az eltévedés nyolcadik napján a sivatagi mentőszolgálat egyik oktatója rátalált Don-ra. A kómában levő turista közel háromhetes intenzív osztályos kezelés után épült fel. Az ő szavai szerint:

´Amennyiben a sivatagban hallgattunk volna a helyiek tanácsaira, akkor a barátom még most is élne.´

Hőségben - Kirándulás a Grand-kanyonban

Grand-kanyon

Ez a konkrét történet is azt szemlélteti, hogy bármikor kerülhetünk túlélő helyzetbe. Katonaként sokszor még nagy hőségben is teljes erőfeszítéssel kell harcolnunk, menetelnünk, vagy az üldöző ellenségtől elszakadnunk. Parancsnokként azonban világosan fel kell ismernünk azt a határt, ami még nem jár az egészségünkre visszafordíthatatlan hatással. Az itt leírt tünetek segítenek megismerni a terheléses hőguta tüneteit, és ezzel megelőzni akár néhány tragédiát is.

1996.07.22-én egy három generációs család, unokák, gyermekek, és nagyszülők látogatott a híres turista paradicsomhoz. A hőmérséklet aznap a szokottnál is sokkal melegebb volt, 45 °C , ami még ott is rekordnak számított. A 10 km-es túra útvonal közel 1500 m-t süllyedt, amire leért a folyóhoz. Tudni kell, hogy sehol nincsen árnyékos terület, és a sziklák sokszor felerősítve verik vissza a napsugarakat. A szélcsendes időben a folyó bevágásában a levegő mindig megreked, és ez újabb 4-5 °C hőmérsékletemelkedést eredményez. Hatalmas táblák figyelmeztetik a turistákat a hő okozta veszélyekre. Ezeken többek között azt is feltüntették, hogy eddig több tucat ember halt már meg a hőgutában. Továbbá 35 °C felett, csak a kifogástalan egészségi állapotban levő felnőtteknek ajánlják a 10 km-es túrát.

A család az intelmek elolvasása után úgy döntött, hogy nekik ez nem jelenthet gondot, hogy 10 km-t, ráadásul lefelé megtegyenek. Mindenki magához vett 3-3 liter vizet, fejükre sapkát tettek, és délelőtt 10 előtt nekivágtak az ösvénynek. Philip volt a legfiatalabb, mindössze 10 éves, de szülei ´nem akarták, hogy kimaradjon ebből a jó kalandból´. A fiú, életkori sajátosságainak megfelelően, játékosan előre-hátra szaladgált a csoport körül. Az első fél órában még minden simán ment. A szervezet még képes volt korrigálni a rekord hőmérsékletből adódó erős hőterhelést. Egy óra elteltével azonban a csúcshőmérséklet erősen megviselte néhányuk szervezetét. A víz nagy része elfogyott, és a megmaradt is felmelegedett. A belső, orvosi nyelven maghőmérséklet egyre feljebb kúszott, és megjelentek a hőguta első tünetei: hányinger, fejfájás és szédülés. A nagyszülők úgy döntöttek, hogy ők pihenőt tartanak, és kb. az út felénél leültek. Philip kulacsában még ekkor több mint másfél liter víz volt. Azt szülei figyelmeztetésére sem akarta meginni. ´Nagyon meleg, ezért nem kell,´ mondta. Amikor a nagyszülők leültek pihenni, ő nem törődve a hányingerrel, fejfájással szülei után szaladt.

Az amerikai család hibázott abban, hogy a fizikailag is gyengébbeket, a negyedik osztályos gyermeküket, és a nagyszülőket is magukkal vitték a 45-50 °C-os rekord hőmérséklet ellenére. A fokozott veszélyben fokozott figyelemmel kellett volna kísérniük a leggyengébbeket. Amikor a gyerek ebben a kánikulában előre-hátra elkezdett szaladgálni, azonnal le kellett volna állítani. A szaladgálás hevében a gyermek ugyanis nem tudhatta, hogy a testhőmérséklete veszélyesen elkezdett emelkedni. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy a szülők kényelmességből, vagy tudatlanságból hagyták, hogy a gyerekük ne igyon, ´mert megmelegedett a víz´.

Philip testhőmérséklete ekkor már valószínűleg 39 °C körül lehetett. Egy kis odafigyeléssel még ekkor is megelőzhető lett volna a tragédia.

Egy másik csoportból egy ismeretlen apuka meglátta a felhevült, de már kissé bizonytalanul mozgó gyermeket, és megjegyezte: ´Kisfiam, te nagyon fel vagy hevülve. Nem kellene egy kicsit leülnöd?´

A hangos megjegyzés persze nem csak a gyereknek szólt, de a szülők még ezzel a jóindulatú figyelmeztetéssel sem törődtek. A folyó már csak egy km-re látszott. Philip gyermeki ésszel úgy gondolta, hogy elsőként fog leérni. Szülei tekintetétől kisérve szaladt előre a víz felé. Mozgásán már egyértelműen látszott a koordinálatlanság. A víz előtt kb. 40 méterre a gyerek elvágódott és nem kelt fel. Szülei vízzel locsolták, majd értesítették a légi mentőszolgálatot. Az néhány perc múlva már a helyszínen is volt. A fiú eszméletlenül feküdt. Vérnyomása és pulzusa alacsony és gyenge volt. Végtagjai kihűltek, de testhőmérséklete 41 °C -ra felszökött. A kiszáradás miatt testsúlyának több mint 10%-át elvesztette. A szállítás közben a szíve leállt, de még sikerült újraéleszteni. Oxigénre kapcsolták, és infúzióval pótolták a vízveszteséget. Pupillái tágak voltak, de már nem reagáltak a fényre. Csak minimális szabálytalan légzés volt, ami minden erőfeszítés ellenére leállt.

Majdnem hasonló sorsra jutott a két nagyszülő is. Mindketten összeestek. Őket 40 °C-os testhőmérséklettel szállították be a korházba. Az orvos szerint fél órával később már ők is menthetetlenek lettek volna.

A terheléses hőguta meleg környezetben való fokozott igénybevétel következménye. Nagyon veszélyes, esetenként halálos is lehet. A terheléses hőgutánál ugyanis közvetlenül az agy károsodik. Az agy működészavara görcsös rohamokat, kómát okoz. Magas láznál, hőnél a sejtek is károsodnak. Az ´elviselhetetlen forróságban´ kicsapódnak a fehérjék. A terheléses hőgutánál a legérzékenyebb agyrészek, az izomműködést irányító agysejtek pusztulnak el. Ezt követi az agykéreg további részeinek működési zavara. Ebből eredően csökken az agy vérellátása, és ezzel a fellépő oxigénhiányos állapot gyakran végzetes lesz.

A háborús túlélő helyzetekben könnyen találkozhatunk a terheléses hőguta különböző tüneteivel. Gondoljunk csak arra, hogy pl. fogságból való szökés, vagy az ellenség üldöző katonáitól való elszakadás rendkívüli igénybevétellel jár. Ilyenkor óriási a parancsnok személyes felelőssége, és döntésein katonái élete múlhat. Túlélő helyzetben a csomagok egyenlő elosztása látszólag igazságos döntés. Valójában a gyengébbeket fokozottan igénybe veszi, és ezzel veszélyeztetik a menetütemet is. A helyes megoldás az, hogy a parancsnoknak a mindenkori egészségi állapotot, kondíciót kell folyamatosan figyelemmel kísérnie, hogy katonái akkori terhelhetőségének mértékében legyen csak igénybe véve.

Hidegben - A hó fogságában

Gleccser

A szerencsésen végződő baleset 1982-ben Svájcban történt.

A német Kris T. törzsőrmester szabadsága alatt a közel 2500 méteres csúcsokról síelt feleségével. Az egyik délután már az utolsó leereszkedéshez készültek, amikor Krisnek egy ´jó ötlete´ született. Elhatározta, hogy a kijelölt pálya melletti szűz hóban fog lesiklani, a felesége pedig, a pályán belül követve figyeli majd a mély hóban történő síelés szabályos technikáját. A feleség eleinte aggodalmaskodott, de a férfi meggyőzte őt: ´Tudod, hogy jól síelek, és az útvonal nem is sokkal meredekebb a pályánál. Különben sem lehet lavinaveszélyes a terület, mert a kijelölt pályától mindössze 30-50 m-re van. Nem is értem, mért nem hagyják, hogy a jó síelők ezt a remek havas részt használják?´

Kris a mély hóban valóban magabiztosan szlalomozott. Az útjába kerülő kisebb buckákról nagy ívben repült a levegőbe, majd páros léccel szépen havat érve folytatta tovább az útját lefelé. Felesége lesiklása közben egy-egy oldalt pillantást vetett a pályán kívül a mély hóban sikló férjére. Egy felpillantáskor megdöbbenve látta, hogy eltűnt a férje. Kb. 3-4 másodperccel előbb még ott volt Kris a nyílt lejtő közepén, de a következő odapillantáskor már senkit sem lehetett látni a pályán kívül. A feleség megállt, és tüzetesen átnézte a szomszédos területet. Azt gondolta, ha esetleg elesett a férje a hóban, akkor is észre kell vennie legalább a piros dzsekijét. Némi habozás után ő is kisíelt a pályáról, ´hátha egy bucka mögött megtalálom.´ A feleség néhány perc után megtalálta a férje lécének nyomát. Óvatosan követte.

Ez volt a szerencséje, mert így az utolsó pillanatban meg tudott még állni a férjét elnyelő gleccserszakadék felett. Ekkor már meghallotta férje segélykiáltásait is. Kris miután megismerte felesége hangját nagyon megörült, azt mondta, jól van, és kérte, hogy hívja a hegyi mentőszolgálatot. A feleségnél nem volt mobiltelefon, és így a pályára visszasíelve leereszkedett a felvonó aljáig, és ott szólt az egyik kezelőnek.

Hiba volt a kitűzött pálya mellett történő ereszkedés. Természetesen előfordulhat, hogy a kiváló síelők más utat választanak, vagy a túlélő katonának ismeretlen terepen kell haladnia. Ilyenkor azonban célszerű a várható veszélyekre rákérdezni egy helyismerettel rendelkező személytől, pl. a felvonó kezelőtől, stb.

A feleség miután észlelte a férje balesetét, visszasiklott a pályára, és leereszkedett a felvonóig, hogy segítséget kérjen. A pálya közepétől kb. 4-5 percig tartott a leérkezés. Helyesebb lett volna a zsúfolt pályán levő bármelyik embertől elkérni segélykéréshez a mobiltelefont. Baleset esetén minden perc késedelem végzetes lehet.

A hegyi mentők kb. 20 perc múlva már a helyszínen voltak. Megállapították, hogy Kris egy gleccserszakadékba esett bele, és beszorult. A gleccserszakadék felszíne erősen töredezett, omladékony volt. Így a mentést a beomlás veszély miatt fentről meg sem tudták kísérelni. Az egyetlen megoldásnak az oldalról történő kiásás látszott. Ehhez azonban egy kisebb családi háznyi havat kellett kiásni. A mentést irányító személy rádión azonnal még négy mentőszolgálatost kért segítségül, majd folyamatos váltással megkezdték a kiásást.

A síelő egyik léce az esésnél lecsatolódott, a másik viszont szilárdan beékelődött kb. 8 méterrel a hó felszíne alatt. A törzsőrmester mindkét keze a feje felett nyújtva a gleccser falához préselődött. Az esés miatt felgyűrődött ruha miatt a hasa és az egyik oldala fedetlen volt, és a hóval érintkezett a csupasz bőre. Kris bal kezéről is lecsúszott a kesztyűje.

Kris alatt egy nagyobb ugratás után szakadt be a vékony hóréteg. Zuhanás közben a jég a nadrágja szárát több helyen felszakította, és a dzsekijét is felgyűrte. A törzsőrmester első pillanatban azt hitte, hogy mélyen a hó alatt meg fog fulladni, és mindenáron ki akart mászni. Néhány kísérlet után rájött, hogy annyira beszorult, hogy szinte semmilyen testrészét sem képes megmozdítani. Ekkor pánikba esett, lélegzete zihált, és erős halálfélelme lett. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni, de igazán nem hitte, hogy a felesége tényleg látta őt. Ez az erős félelem, kiabálás, csak addig tartott, amíg meghallotta a felesége hangját.

Kris pánikszerű cselekvése, erős félelme mindössze csak néhány percig tartott, de ez is teljesen kifárasztotta, ráadásul erősen meg is izzasztotta őt. Sok energiát emésztett fel a meggondolatlan, irányítatlan félelmi reakció. Megfontoltabb, higgadtabb cselekvés esetén a szervezet ezt az energiát a hőveszteség csökkentésére hasznosíthatta volna.

A felesége távozása után teljesen megnyugodott, és várta a mentőszolgálatot. A hosszú percek alatt Kris még egyszer megpróbálta kiszabadítani magát. Visszagondolt a téli kiképzésen tanultakra, és elhatározta, hogy az izmai folyamatos mozgatásával fogja késleltetni a kihűlését. Tudatosan megpróbálta minden testrészét mozgatni. A síbakancsában a lábujjait mozgatta, majd egyre feljebb haladva, az izmok megfeszítésével, ellazításával próbálta a hőháztartás normális szintjét megőrizni. A legnagyobb nehézséget ekkor az jelentette, hogy a bal kézfeje, amelyről lecsúszott a kesztyű, gyorsan kezdett kihűlni. Krisnek többszöri próbálkozás után sikerült közvetlenül a jégtől elmozdítani a kezét, és a másik tenyeréhez közelíteni azt. Az első mentőcsapat megérkezésekor a törzsőrmester testhőmérséklete még teljesen normális volt, de már fáradság jelei erősen jelentkeztek nála.

A szakemberek szerint nagyon helyes volt az izmok tornáztatása. Ennek híján, már jóval előbb megkezdődött volna a test kihűlése, és a hypotermiás tünetek jelentkezése.

A mentés megkezdése után egy órával Krisen már jelentkeztek az enyhe hypotermia tünetei. Szinte a hangján is lehetett hallani a reszketését. Beszéde lelassult, és már ritkábban szólt. A helyszínre érkezett orvos ugyanis igyekezett a ´lelket megtartani´ a kifáradt síelőben.

Ez alatt teljes erővel folyt a kiásás. A helyenként laza, változékony hóban alagút elkészítésére nem volt lehetőség. Így a mentőosztag egy felül széles, nyitott csatorna kiásásával közelített a baleset helyszínéhez.

A harmadik óra közepén mérsékelt hypotermiába esett Kris. Beszéde teljesen lelassult, szaggatottá vált, és időnként valószínű, hogy a tudata is kihagyott már. Amikor eszénél volt végrendelkezett, majd később időnként összefüggéstelenül egy-egy szótagot, szót mondott.

A negyedik órában már semmilyen életjelet nem adott Kris. Kb. négy és fél óra elteltével elérte a mentőcsapat a törzsőrmestert. Az eszméletlen, mély hypotermiában levő személyt helikopterrel kórházba szállították. A maghőmérséklet mindössze 27,4 °C -ra esett le. Kris közel két napig élet-halál között volt, és a szíve is megállt egyszer. A korábban kitűnő kondícióban levő törzsőrmester, azonban két hét alatt teljesen felépült.

Egy fiatal, kisportolt szervezet hideggel szembeni ellenállása is lényegesen jobb, mint egy idősebb, vagy fáradt, kimerült személyé. Fontos, hogy a sérülttel folyamatosan kommunikáljunk, és biztassuk. Erős élni akarással, akaraterővel a kihűlést törvényszerűen kísérő ólmos fáradság és depresszió megjelenését is lehet késleltetni.

Hidegben - A jég alatt

Jégpáncél

1996. február 23-án három fiatal orvos Norvégia Északi részén a munkahelye közelében levő pályán síelt. Két férfi és Anna Bögnholm már sok éve sportoltak azokon a lejtőkön, és a pálya minden részét jól ismerték. A szokásos ereszkedés azonban ekkor majdnem tragédiával végződött.

Anna egy vízmosás jegén átcsúszva elvesztette egyensúlyát, és a jégen fejjel előre, hanyatt helyzetben szánkázott lefelé. Néhány méter után azonban a feje alatt beszakadt a jég, és alácsúszott az egész testével. Csupán a két síléc meredt ki a lékből. A jégpáncél alatt a vízmélység ugyan csak kb. kétarasznyi volt, de a meredekség miatt nagy erővel zubogta körül Anna testét. A két barátja azonnal Anna segítségére siettek, de nem tudták kihúzni. Ekkor mobil telefonról azonnal értesítették a hegyi mentőket.

Anna két férfi orvos kollégájával síelt, de a szakemberek szerint mindkét társuk ´leblokkolt´. Az egyébként intelligens embereknek csak a legminimálisabb tevékenység jutott eszükbe, a hegyi mentők értesítése.

Haladéktalanul meg kellett volna kezdeniük az Anna felett levő 10-12 cm vastag jégpáncél áttörését. A síbotok hegyes végével, a sílécek vasalt sarkával, stb. már 15-20 perc alatt egy kisebb nyílást lehetett volna törni a mentés segítésére. (Természetesen ebben az esetben jogilag nem volt elmarasztalható egyik társ sem a segítségnyújtás elmulasztásáért. Ők ugyanis nem kényelmességből, lustaságból, stb., hanem - a baleset miatt fellépő, néhány tevékenységet blokkoló, a pániknak egy enyhébb formája - a sokkhatás miatt nem voltak képesek a mentési lehetőség felismerésére.)

Anna 20 perc után már elvesztette az eszméletét is. A szokatlanul gyors kihűlés oka a folyamatosan áramló jeges víz, amely erősen hűtötte a síelőt.

Mint utóbb kiderült, a fokozott hőveszteség nemcsak a belső szerveket, hanem Anna agyát is lehűtötte. Ennek tudható be, hogy igen sokáig bírta az oxigénhiányt.

A mentőcsapat a baleset után több, mint egy órával húzta csak ki Annát a jég alól. Ekkor már több mint fél órája nem adott életjelt magáról, eszméletlen volt a síelő. Tehát nem mozgott, nem lélegzett, és már pulzusa sem volt. Így Anna megmentésének, életre keltésének esélye már nagyon csekély volt. A hegyi mentők szerencsére nem adták fel a küzdelmet, és leszállították a sérültet a hegy lábánál várakozó mentő helikopterhez. Innét Anna közel egy órás repüléssel szállították az egyik speciális klinikára. A helikopter orvosa és a társai már a levegőben megkezdték az újraélesztést.

Anna orvostársai a helikopterben szakszerűen segítették az újraélesztést. A praxisuk során sokszor begyakorolt mozzanatra, az újraélesztésre, még a társuk balesete miatti enyhe sokk hatása alatt is képesek voltak.

Tehát a jól begyakorolt tevékenységek még a vészhelyzetek többségében is működnek. Ezért lényeges a katonáknál egyes mozzanatokat, pl. vérzéscsillapítás, tárcsere, stb. a gépiességig, a teljes automatizmus kialakulásáig begyakoroltatni.

A korházban Anna belső test (´mag´) hőmérséklete mindössze 13,7 °C volt. Több mint kéthetes kezelés, altatás után Anna Bögnholm magához tért. A kihűlés megóvta az agyát a károsodástól, de teste teljesen megbénult.

A kómás, erősen lehűlt sérülteket csak fokozott óvatosság mellett lehet ´felmelegíteni´, mert a hirtelen hőközlés a szív fokozott megterhelésével jár, ami könnyen annak megállását eredményezheti. Fontos tanulság, hogy csak akkor mondhatjuk egy emberről, hogy meghalt kihűlésben, ha felmelegítették a testét 37 °C -ra, és még akkor sem mutat életjelet. Az ´elterjedt nézet szerint´ ugyanis 26 °C maghőmérséklet alatt mindenkinél beáll a halál. A 13,7 °C belső hőmérsékletről történő életre keltés agykárosodás nélkül ´orvosi csoda´, amelyről minden jelentősebb orvosi lap tudósított.

Anna idegpályái a hidegtől erősen megsérültek. Az idegrostok szerencsére még képesek voltak regenerálódni. Hosszas utókezelés, gyógytorna előzte meg a teljes felépülést. Másfél év kellett a gyógyuláshoz. Anna Bögnholm tökéletesen rendbejött, ma is orvosként dolgozik, és szabadidejében ismét tud síelni.

Hidegben - Hibás landolás

Repülőbaleset havas területen

Újsághír: ´1991. november 23-án egy kanadai katonai szállítógép az északi sarkkör közelében leszálláskor megsérült. A C-131 típusú repülőgép fedélzetén 18 katona utazott, de a két nappal később érkező mentőosztag már csak 13 főt talált életben. A túlélők közül is több személyt súlyos fagysérüléssel szállítottak kórházba.´

A rövid újsághír nem ad objektív képet arról a hihetetlen szenvedésről, erőfeszítésekről, amit a mínusz 50-55 °C -os hidegben átéltek a katonák. Érdemes figyelmesen elolvasni, hogyan küzdöttek a túlélők a szélsőséges elemekkel, viharos széllel az életükért. A körülmények ismeretében minden szakértő elismeréssel szól a katonákról, hogy ´mindössze négyen´ haltak meg a -50 °C-os hidegben töltött két nap során. A szélsőséges időjárási viszonyokban is a katonák szervezetten, és a túlélő kiképzésen elsajátított módon tevékenykedtek.

A C-131 repülőgép havonta szállított utánpótlást a sarkkör közelében levő Elörfi légi bázisra. 1991. novemberében azonban a leszálláshoz készülődő repülőgép 35 km-rel a támaszpont előtt egy dombnak ütközött. Az ütődéstől a szárnyak letörtek, és a géptörzs is kettéválva szánkázott a havas fennsíkon. A másodpilóta azonnal meghalt, két utas pedig súlyos belső sérüléseket szenvedett. A szállítógép belsejében a repülés folyamán közel 20 °C-os belső hőmérséklet volt. A baleset után a beáramló mínusz 50°C -os levegő szinte mindenkit megdermesztett. A 70 fokos hirtelen lehűlés a kettétört törzsön keresztül sokkoló volt. A kényszerű szánkázásból megállva mindenki ösztönösen kabátok, sapkák után nyúlt.

A pilóta, mint a többiek között ´legtapasztaltabb sarki ember´, túlélő specialistaként átvette a parancsnokságot, és a géptörzs elejére összegyűjtötte az embereket. Az őrnagy a sérültek (és a halott) számbavétele után mindenkinek feladatot szabott. Egy csoport a felcser vezetésével ellátta és betakarta a sérülteket. A fedélzeti technikusnak néhány társával a meleg holmi és a függönyök, ponyvák, kötelek összegyűjtésére adott feladatot. A repülőmérnöknek az összeköttetést kellett felvenni a rádión keresztül. A katonák szerencséjére néhány próbálkozás után sikerült az egyik vészadón a légibázissal beszélni. Minden használható adatot megadtak. (Álláspont, életben maradtak száma, sérülések jellege, a baleset helyszínén a terület lejtése, fedettsége, légi eszközzel történő megközelíthetőségének lehetősége, látótávolság, felhőalap becsült magassága, stb.) A katonák megtudták, hogy a bázison nincsen helikopter, és hogy a mentés helyszínét más járművel nem lehet megközelíteni. Tehát a mentésükre még várniuk kellett.

A Kanadai Légierő Parancsnoksága riadóztatta a légi mentőszolgálatát, és két nagyméretű CH-47 Chinook szállító helikoptert jelölt ki a mentésre. A baleset helyszínén azonban 100-120 km/h-s hóvihar tombolt, ezért a mentésre csak a szél csökkenésével lehetett gondolni.

A katonák a géptörzs hátsó nyitott végét ponyvákkal eltorlaszolták, így már egy viszonylag szélmentes helyen voltak. Ezt a menedéket azonban mindössze fél óráig használhatták. Az orkán erejű szél ugyanis a géptörzsből épen maradt részt, mint egy játék gurigát lökte tovább. A meglódult géptörzs sötét belsejében, mint a bábuk tehetetlenül röpültek az emberek, amíg a forgás tartott. Szerencsére a széllökés elültével mintegy 8-10 fordulat után megállt a repülőgép törzs. A hangzavar, jajgatás elültével kiderült, hogy a sérültek száma egy boka, és egy kulcscsonttöréssel gyarapodott. Szinte mindenki kapott néhány kék zöld foltot. A katonák a roncsot azonnal elhagyták, és mellette a hóban gyülekeztek. A veszélyessé váló géptörzs helyett a havon alakítottak ki menedéket. A néhány ládából és a gép kisebb roncsaiból álló szélfogók azonban csak csekély védelmet adtak a mardosó hidegben. A sérültek ponyvák alatt betakarva pihentek. A többiek a hóban egymáshoz bújva kuporodtak néhány roncsdarab, láda takarásában. A kupacokon kívül levő személyeket negyedóránként váltották. Tehát akik a szélén voltak, bemehettek középre ´melegedni.´ Egy elemlámpa fényénél rendszeresen ellenőrizték egymás arcát, és ahol fagyási fehéredés jelent meg, ott azonnal elkezdték a melegítést.

A pilóta három társával visszament az időközben továbbsodródott repülőgéproncshoz, és összeszedték a még használható felszereléseket.

A szerencsétlenség után 20-22 órával meghalt a két súlyos sérült. A többiek fásultan váltogatták helyüket a szűnni nem akaró viharban.

A tényekhez tartozik, hogy navigációs hiba miatt, - a pilóta hibájából,- a kelleténél kisebb magasságon történő repülés miatt történt a baleset.

A másodpilóta halála után azonban a pilóta helyesen intézkedett. A sebesültek ellátása, az összeköttetés felvétele, és a meleg holmi összegyűjtése valóban sürgős feladat volt. Ennek során nem volt helye semmi érzelgősségnek, mert még a halott társának a ruháját is használták. A pilóta elhozta a géproncsról az újságokat is. Ezekkel mindenki gondosan kibélelte öltözetét (´sztálingrádi módszer´), így a szél már nem tudott csontig hatolni.

A pilótának, mint a repülés feltételeit jól ismerő szakembernek tudnia kellett volna, hogy a 100 km/órát meghaladó hóviharban nincs esélyük a megmentésre, mert ilyenkor a helikopter nem képes repülni. A hevenyészett, tető nélküli szélfogók azonban ebben a hidegben csak csekély védelmet adtak. A ponyvák, ládák felhasználásával már az első órákban egy fedett kunyhót kellett volna készíteni, amelyben akár több napot is elidőzhetnek.

Helyes volt, hogy a rádión a mentéshez szükséges minden adatot azonnal pontosan megadtak, mert az időközben -50 °C -ra lehűlt rádió akkumulátorral később már nem tudtak összeköttetést létesíteni.

Egy nappal a gép lezuhanása után minden óvintézkedés ellenére több embernél a kihűlés jelei mutatkoztak. Az őrnagy társaival történő megbeszélés után ekkor intézkedett a fedett pihenő elkészítésére. A ládák, ponyvák, kötelek felhasználásával mindössze egy méter magas kunyhót készítettek, amelynek a bejáratát is ponyva fedte. A fáradt, kimerült katonák testhőmérséklete a kunyhó ellenére sem emelkedett. Ekkor a pilóta egy nagyméretű alumínium elsősegélynyújtó ládát kinevezett ´teás kannának.´ Két faláda feláldozásával a bejáratnál tüzet rakott. A megolvasztott hóba beszórta a gépből megmentett egy kiló kristálycukrot. A személyenként csupán néhány deciliter cukros forró víz mindenkire jó hatással volt.

A bokatörött sérültnél a felcser már kritikus lehűlést észlelt, és hozzálátott a felmelegítéséhez.

Ilyenkor a hegymászók utolsó módszerként a hálózsákba ruha nélküli melléfekvést szoktak alkalmazni. A testhőmérséklettel történő fokozatos melegítés szinte az utolsó remény, hogy még életre keltsék a lehűlt társukat. A maghőmérséklet erős lehűlésénél alkalmazott dörzsöléses, vagy a hirtelen melegítéses módszer ugyanis legtöbbször sokkot okoz, és leáll a szív. Itt azonban ez a módszer használhatatlan volt. A fáradt katonák teste ugyanis egy túlhűtött személlyel való érintkezés után egyáltalán nem biztos, hogy a testmeleg átadása után képes lett volna visszanyerni az eredeti testhőmérsékletét. Így az emberélet megmentésére egy első pillanatban vulgárisnak látszó módszert kellett alkalmazni.

A repülőgépen szokásos zacskók közül a felcser hármat vizelettel töltetett meg. Ezeket a ´testhőmérsékletű´ zacskókat a lehűlt személy combi, illetve a hónalji verőereire fektette. A sérültet melegen betakarva addig cseréltette a zacskókat, amíg visszaállt a normál testhőmérséklet. Közel két óra múlva nyerte vissza a sérült bokájú katona a tudatát, de a testhőmérséklete a mentésig nem melegedett fel teljesen a normál értékre.

A kapitány még kétszer is visszatért a géptörzs roncsához, és elhozták a még használhatónak vélt felszereléseket. A második alkalommal, két társával volt a roncsnál. Visszaküldte társait, mondván, ´nemsokára megyek utánatok, induljatok el´. Ekkor látták utoljára. Társai a köd csökkentével már sikertelenül keresték az őrnagyot.

A pilóta figyelmetlen volt a sűrű ködben, és nem a kunyhójuk, hanem éppen az ellenkező irányban indult el. Ez valószínű már a kezdeti kihűléskor jelentkező ´értelmi beszűkülésnek´ következménye volt. Közel egy órát bolyonghatott a ködben, és közben lassan kihűlt. A mentőhelikopter a roncstól 1500 m-re talált rá a már élettelen pilótára.

A gép lezuhanása utáni 50-ik órában a szél jelentősen csökkent, és az idő is kitisztult. A roncs ekkorra már közel 800 méterre volt a kunyhótól. Az egészet hó fedte, így a mentőhelikopter számára nehéz lett volna észrevenni. A felcser a maradék sebbenzin felhasználásával egy füstgyertyát készített. A mentőegység közeledésekor benzint ráöntötte az előkészített gumi darabkákra, és a fekete füst jól megjelölte a túlélők helyét.

A felcsernek és több társának hősiességét a legmagasabb kanadai kitüntetéssel ismerték el.

A közel 52 órás megpróbáltatást 13 katona élte túl. Tevékenységük mára már iskolapéldává vált. Azt mutatja, hogy a fegyelmezett, szakszerű, elszánt tevékenységgel még a látszólag reménytelen helyzetben is van esély a túlélésre!

Háborúban - Szökés a fogolytáborból

Fogságba ejtett katona

A második világháborús esemény 1944. januárjában kezdődött. Az USA Burmában harcoló csapatai közül sokan japán fogságba estek. A burmai vasútvonalat építő fogolytáborba 1200 amerikai katona került. Három hónap elteltével mindössze már csak 400-an voltak életben közülük.

A csekély kalóriaszegény táplálék, a megkövetelt nehéz robotmunkával párosulva jelentősen legyengítette a katonák szervezetét. A fogságban az elemi tisztálkodási, higiéniai követelményeket sem biztosították. Ilyen körülmények között a gyógyszereket, egészségügyi ellátást nélkülöző foglyokat a malária, disenteria és a kolera rendszeresen ´tizedelte´.

Az első napoktól kezdve voltak egyéni szökések. A próbálkozó katonákat a japán katonák 1-2 napon belül elfogták, és a fogolytársai előtt kivégezték.

A kilátástalan helyzetet látva az amerikai foglyok közül a rangidős Corbi ezredes szökést szervezett. Elhatározta, hogy a külvilág tudomására hozzák a táborban folyó rémségeket, hogy megakadályozzák az ehhez hasonló törvénytelenségek megismétlődését. Közel egy hónapos szervező, előkészítő munka után a harmadik hónapban került sor a szökésre. Jim Pedrié vezetésével tízen vágtak neki a dzsungelnek. A hadifoglyok szereztek három macsétát, néhány kiló rizst, és pár doboz szardíniát. Az egyik őrtől még egy iránytűre is sikerült szert tenniük.

A háborús tapasztalatok igazolják, hogy a fogolytáborból való szökéseknél a szervezett próbálkozások sikeresebbek, mint az egyéni kísérletek. Corbi ezredes a szökést gondosan előkészítette. A szervezést mozzanatokra bontotta, és mindent a legapróbb részletekig kidolgozott. Nem elégedett meg egy-egy változattal, hanem többféle eshetőségre is tervezett.

A szökés első feladatának a parancsnok a titoktartást határozta meg. Alapvetően mindenkivel csak minimális információt közölt, hogy társai előtt még véletlenül se szólhassa el magát senki a készülő tervről.

Az emberek kiválasztásánál csak a legelszántabbak jöhettek számításba, akiknél igen erős volt az életben maradási ösztön. Az erős akarat mellett fontos volt még a kiváló fizikai állóképesség is. Mivel a táborban a betegségek, az őrök önkényeskedései, stb. miatt senki nem volt biztonságban, ezért a szökést végrehajtó tíz fő mellé még három tartalék személlyel is számoltak. A tíz ember közé még két olyan katona is bekerült, aki a háború kezdetétől a dzsungelben harcolt, tehát volt némi helyismeretük is.

A szökést Corbi ezredes szervezte, de helyesen úgy döntött, hogy a sikert nem veszélyezteti, és 51 évesen, gyenge fizikai állapotával nem társul ´a tábort elhagyókhoz´.

A felszerelés és élelmiszer előkészítését csak apránként végezték a foglyok, nehogy az őrök figyelmét felkeltsék. Az előkészített felszerelés elrejtése több helyen, kis részletekben történt. A macséta rendszeresen használt szerszám volt a dzsungelben vasutat építő foglyoknál. Az első két bozótvágót egy baleset alkalmával rakták félre. Egy trópusi vihar miatt hatalmas fa dőlt rá a szerszámos bódéra. A kár felszámolásakor sikerült két macsétát elrejteni. A harmadikra pedig egy mocsárba elmerült társuk mentésénél tett szert a felkészülő csoport.

A tájolót az őrség néhány percre üresen hagyott barakkjából lopták el. Ez a tevékenység sem spontán történt, hanem már hetek óta figyelték a foglyok a kiszemelt helyet, és csak az alkalomra vártak.

A szökésre kiválasztott szakács bevonásával megemelt étkezési porciót kaptak, így biztosítva a kellő kondíciót. Ez a szakács a szűkös élelmiszeradagból napi 1-2 marék rizst kimentve elásott, sőt, még néhány konzervet is sikerült így tartalékolnia. Mivel a japán őrök rendszeresen felforgatták a foglyok barakkjait, ezért a felszerelést és az élelmiszert egy az őrök által nem ellenőrzött helyen, a latrina közelében ásták el.

A kijelölt csapatra nagy út várt a dzsungelben. Ezért az ezredes utasítására ők kapták a halottakról megmaradt legjobb bakancsokat, ruhákat.

A szökésre egy viharos éjszakán került sor. A kerítés szétfeszített drótjai között egyenként átkúsztak, majd még egy óra kemény kúszás következett a dzsungel bozótjában. Csak biztonságos távolságra érve a kerítéstől kezdték el használni a bozótvágó késeiket. Így a bozótvágás áruló jele, hangja nem hagyott egy könnyen felfedhető nyomot. A foglyok nem kerestek völgyeket, kerülték a járható ösvényeket, és csak mindig nyugat felé mentek. Az első éjszaka a szökevények teljes erőfeszítéssel haladtak virradatig, hogy ezzel is csökkentsék az üldözők esélyeit.

Korábbi szökési kísérletek mindig dél felé, a jól járható vasútvonal mentén történtek. Így Jim Pedrié az üldözők félrevezetésénél ezt használta fel. Amikor a vasútépítésről este erre hazafelé vonuló csoportban haladtak az úton, eldobott két csajkát, amibe a szökést végrehajtó katonák azonosító számai voltak bekarcolva. A tropikus esőzésben a látótávolság mindössze 5-10 m-re csökkent, így ezt az őrök nem vették észre. A megtévesztést szolgálta az is, hogy a tartalék emberek a tábor kerítését a déli részen észrevehetően megrongálták. A szökést a fogva tartók csak a reggeli sorakozónál vették észre. A járható irányokba kiküldött kereső csoportok megtalálták szökevények ´nyomait´, de a további keresés eredménytelen volt.

A szökevények váltással kezelték a bozótvágót, és csak néhány órás pihenőkre álltak meg. A siker érdekében megállapodtak, hogy ha valamelyikük megsérül, akkor azt ott hagyják. Az egyik társuk háta csúnyán elmérgesedett, és már szinte halálán volt. Az esti pihenéskor kipakolta zsebéből a nála levő konzervet, és bement a vadonba. Társai azóta sem látták többet. Keresték egy darabig, de nem tartózkodhattak sokáig egy helyen, menniük kellett tovább. A menetelés során még három társuktól hasonló módon szakadtak el. Bátor emberek voltak.

Egy katonát a bozót irtása közben egy mérges kígyó mart meg a nyakán. Két perc alatt végzett vele. A visszaemlékezők szerint az állandó nyirkosság, sötétség, fülledtség nem sok reményt adott, mégis menniük kellett tovább. A legnagyobb gondot meglepő módon a bambusz okozta. A gyakran 10 cm-es nádat nagyon nehéz volt átvágni. A bozótvágó mindenkinek a kezére vérhólyagot tört, amely gyakran elmérgesedett.

Öt hét után elfogyott az élelmiszer, és már csak vízen éltek. Az állandó nyirkosságban feldagadt a lábuk, minden lépés iszonyú kínnal járt. A katonákat vérszívó piócák gyötörték, amelyek behatoltak a bakancsokba és a ruházatba is. A szökés után nyolc héttel egy folyóhoz értek az amerikaiak. Mivel már alig tudtak járni, úgy döntöttek, hogy tutajt készítenek. A bambusznád köteget a pokrócaikból vágott csíkokkal erősítették tutajjá. Egy napos ´csónakázás´ után egy zúgónál széttört a tákolmányuk. Nem sokkal később a szökevényekre rábukkantak a burmai vadászok, és átadták a japánoknak. A fogva tartók is elismerték a szökevények elszántságát, bátorságát. Így nem végezték ki őket, csak 60 nap magánzárkát kaptak.

Az életben maradt öt emberben a két hónap átélt szenvedése, küzdelme mély, talán soha nem gyógyuló lelki sérülést, okozott. Jim Pedrié pl. 76 évesen így nyilatkozott erről: ´Nincs olyan nap, hogy ne jutna szembe, még 50 év elteltével sem. Sokat gondoltam akkor arra, hogy ha ezt megúszom, soha semmire nem fogom azt mondani, hogy ez nekem jár. Amikor visszavittek a fogolytáborba, úgy éreztük, hiába volt a szenvedés. Hiába vesztettük el öt társunkat.´

A második világháborús példa is igazolja a túlélő kiképzés fontosságát. A háborús tapasztalatok alapján, az eset után néhány hónappal az USA hadsereg ´dzsungelharcos´ csapatainál bevezették a túlélő kiképzést. Itt mindenki megismerte az ehető növényeket, állatokat, a tutajkészítést, de még a piócák elleni védelmet is. A mai ismereteink szerint, amennyiben nem esett volna szét a tutaj, a foglyok még néhány óra csónakázás után elérték volna a saját csapataikat.

Később, a túlélő kiképzésen részt vett USA csapatoknál közel felére csökkent a dzsungel behatásokból eredő veszteség.

Háborúban - A frontvonal mögött

A lelőtt F16-os gép testvére

Újsághír: ´A jugoszláv légvédelem lelőtt egy USA repülőgépet. A pilótát hatnapi bujkálás után egy amerikai helikopter kimentette a szerbek által megszállt területről. A túlélő pilótát személyesen az USA elnöke tüntette ki.´

A megtörtént háborús példa sok fontos, hasznosítható tanulsággal szolgál. Az USA légierőnél minden pilóta, légi jármű személyzet kétévenként túlélő kiképzésen veszt részt, és csak a sikeres végrehajtás után folytathatja a repülős karrierjét. Már a vietnámi tapasztalatok is bebizonyították ezen kiképzés fontosságát.

A szomszédos országban történt az eset, ahol a hazánkkal megegyező terep, és időjárási viszonyok vannak.

1995. június 2-án Scott O`Grady százados Jugoszlávia felett bevetésen repült egy F16-os vadászgépen. A kijelölt célra történő első rárepülése során nem oldotta ki a bombákat, mert azt remélte, hogy a következő körben majd pontosabban megteheti azt. Nyitott bombarekesszel végrehajtott egy fordulót, és a második rárepülésből dobta le a bombákat. A következő pillanatban azonban a gépét egy hatalmas ütés érte. A százados megdöbbenve látta hogy a jobb szárnyat egy hatalmas tűzgömb leszakította, és a gépe megpördült. A pilóta ösztönösen meghúzta a katapult kioldóját. A következő kép, amire emlékezett, hogy kb. 3000 m magasságban, egy ejtőernyőn ereszkedik, és nagy csend van körülötte.

Ma már tudjuk, hogy a gép elvesztésében a pilótának jelentős szerepe volt. Elmulasztotta ugyanis a két bevetés között a bombatér ajtajának becsukását, és ezzel a radar számára jól követhető nyomot hagyott. A repülőgép külső felülete speciális bevonatával ugyanis minimális célt mutat, de a bombatér nincsen ezzel ellátva. Mivel a bombarekesz ajtaját csak a kioldás idejére, tehát 1-2 másodpercre szokták kinyitni, ezért az nincsen ´radarvédelemmel´ bevonva. O`Grady százados már több mint 14 éve repült az USA légierőben, és 1600 repült órával a tapasztaltabb pilóták közzé tartozott. Ezt a látszólag nem szorosan a túléléshez kapcsolódó részletet azért is olvashatjuk, mivel ebből is tanulhatunk. A parancsnokoknak számítani kell arra is, hogy még a legjobban felkészített, tapasztalt katonák is hibázhatnak háború esetén.

Az ejtőernyőről körbetekintve ligetes, dombos tájat látott maga alatt a pilóta. Fentről tájékozódva már eltervezte a menekülése irányát is. A szél egy kis erdei tisztásra sodorta a süllyedő ernyőt. A pilóta sérülés nélkül ért földet. A selyemkupolát a százados összegöngyölte, és pilóta sisakjával együtt elrejtette egy sűrű bokorba. Ellenőrizte, hogy nem látszik-e kívülről, majd a túlélő csomagot magához véve befutott a közeli erdőbe. Itt közel 2 km-t tett meg úgy, hogy rendszeresen megállt hallgatózni, figyelni. Különösen útbevágások, nyiladékok előtt gondosan körbenézett, és csak így folytatta az útját. Az erdő egy tisztásán, egy hatalmas, sűrű tüskés, bokros rész állta útját. A százados lefeküdt, és a szélső tüskés ágakat óvatosan széthajlítva bekúszott. Az összefüggő, tüskés, helyenként borókás területen szinte csak cm-ről cm-re tudta magát vonszolni. Arca és keze már teli volt karcolásokkal, tüskékkel, amikor végre egy gödröt talált. Ez a mélyedés valószínű korábban egy vaddisznó túrása vagy pihenő helye lehetett. Szűkösen, de belefért. A zöld katonai overallja jól beleolvadt a környezetbe. A fémes színű túlélő dobozát zubbonyába rejtette, majd a álcázásul falevéllel szórta be a bakancsát és a fejét is. Mindkét kezét teste alá tette, és így hason fekve feküdt.

A pilóta helyesen cselekedett, amikor már a levegőből felmérte a menekülés lehetséges útvonalát. Az ejtőernyő elrejtése során célszerű lett volna a kutyakövetés elleni por használata. A túlélő csomagban levő lábhintőporszerű anyagot ugyanis azért fejlesztették ki, hogy a kutyákkal való nyomkövetést megakadályozzák. A speciális zöld színű por nagyon nehezen vehető észre, de erős hatóanyaga akár fél órára is megbénítja a kutyák szaglószervét. A századosnak történetesen szerencséje volt, hogy ezúttal nem hoztak keresésre idomított kutyát, mert akkor felfedték volna.

A pilóta keresésére bevetett katonák egymástól 10-15 méterre felállva láncban fésülték át a közeli erdőket. A századost rejtő hatalmas galagonyás átvizsgálását kétszer is megpróbálták. Több mint fél órás kemény küzdelemmel, csak a második próbálkozással jutottak át a sűrű bozótoson. Ekkor mindössze egy méterre haladt el a földön fekvő pilótától egy ellenséges katona, de nem vette észre. A százados hallotta az ágak ropogását, szitkozódást, a feléje közeledő ellenséget, majd a szeme sarkából figyelte a mellette elhaladó szerb katona bakancsát is. Szíve ekkor már a torkában dobogott, de nem mozdult.

A kökényes átvizsgálását a szerbek végül különös módon fejezték be. A kutatószázad felállt félkörívben a bozótos körül, és a parancsnokuk tört angolsággal kiabálta: ´Amerikai pilóta! Egy percet kap, hogy megadja magát, és feltartott kézzel előjöjjön. Utána szétlövetem ezt a területet!´ Nemsokára valóban hosszú gépkarabély sorozatok pásztázták a sűrűt. Két lövedék tépte ág a századosra is ráesett, de ő sértetlen maradt. Később egy másik irányból jövő hangfoszlányok, majd lövések jelezték, hogy ez egy sajátos kutatási módszere az ellenségnek.

Helyes volt, hogy a százados még az irányába közeledő katona ellenére is megőrizte a nyugalmát, és nem mozdult. A mélyedés lehet, hogy az életét mentette meg. Amikor a pilóta meghallotta a megadásra felszólítást, tudta, hogy nem vették észre, de azért a lövések eltalálhatják. Kivette a zubbonyából a túlélő dobozt, hogy ezzel is laposabban tudjon a gödör aljára lapulni.

O`Grady százados órákig lapult még a helyén, és amikor felébredt, már sötét volt. Ekkor már szúnyogok rajai támadták az arcát és kezét. Türelmes hallgatózással meggyőződött arról, hogy nincsen a közelében ellenség. A túlélő csomagjából elővette a zöld termofóliát, és annak takarásában felkapcsolta lámpáját. A GPS segítségével meghatározta álláspontját, és térképén azonosította a rejtekhelyét. Tudta, hogy keresni fogják, ezért egy kiemelésre alkalmas pontot választott. Helikopter leszállásra, csak távolabb volt alkalmas terület. Elhatározta, hogy csak éjjel fog mozogni.

A pilóta a túlélőkészletből elővette az álcafestéket, és arcát és kezeit gondosan ´bezöldítette´. Egy ´menetvonalvázlatot´ készített magában, majd tájolóval tartva a megadott irányt elindult. A magas aljnövényzetben a mozgás igen lassú volt. Még pirkadat előtt kiválasztott egy sűrű bokros, nehezen megközelíthető részt, és előkészítette pihenéshez. Ekkora a túlélő csomagban levő közel másfél literes vízből, már semmi sem maradt. A tízdekás tábla csokoládé is elfogyott, és élelmiszer tartalékból már csak egy 100 grammos sonkás húskonzerv volt a csomagjában.

Nappal a sűrűben aludva, a szükségadóval próbálta az összeköttetést felvenni a saját légierővel. A vészadó alapvetően kis teljesítményű, ezért a dombos terepen elsősorban a közelben repülő vadászgépekkel volt csak esélye kommunikálni. A százados arra koncentrált, hogy minden repülőgépet észrevegyen, és amikor ezek hangját észlelte, működtette a vészjeladóját.

A pilóta jól megválasztotta a mozgása idejét, és arra is ügyelt, hogy minden utat, lakott települést elkerüljön. Az álcafesték használata valóban fontos, mert különben az arc és a kéz könnyen felfedhető a szürkületben. A víz felhasználás viszont lehetett volna takarékosabb, mert a nem túl meleg idő nem indokolta az utolsó víztartalék elfogyasztását is.

A második éjjel egy úton való áthaladáskor keréknyomban vizet talált. A víz nem látszott poshadtnak, csak kissé zavaros volt. Valószínű nemrég ott haladó jármű zavarta fel. Közel két liter vizet kimert egy fóliába a százados, majd folytatta az útját. Pirkadatkor egy vadetető melletti sűrűben pihent le. A vizet egy zacskóban felakasztotta ülepedni. Közel három óra múlva már sokkal tisztábbnak látszott, és a zacskó alján lerakódott az iszap. A százados óvatosan leeresztette a felül levő ´tiszta vizet´ egy másik zacskóba. A ´tiszta vizet´ kettő víztisztító tablettával összerázta, és felét rögtön el is fogyasztotta.

A harmadik estére a második liter víz, és a megmaradt konzerv is elfogyott. A pilóta az éjszakai menet során elérkezett a térképen kiválasztott helyre. A sötétség miatt azonban nem volt biztos abban, hogy valóban alkalmas a kiemelésre. Elhatározta, hogyha megfelelő a terület, a mentő helikoptert ide fogja kérni. A százados éjjel nem is mozgott többet csak hajnalban. Nyílt tisztásra semmiképpen nem akart kimenni, ezért az erdőn belül körben járással szemlélte meg a kiválasztott területet. Egy fára felmászva is meggyőződött arról, hogy valóban megfelelő a terep.

A negyedik éjjel már nagyon fázott, és rázta a hideg. Ekkor végre sikerült a vészjeladójával összeköttetést teremtenie, egy felette járőröző F-16-os pilótájával. Szomjúság, éhség gyötörte. Többszöri hírváltás után másnap hajnali öt órára beszélték meg a kiemelést. O`Grady százados egész éjjel éberen várta a kiemelést. 4:00-kor egy rövid üzenetben közölték vele, hogy egy nappal elhalasztják a mentést. Mint később kiderült, az éjszakai felderítés csapatok közeli mozgását észlelte.

Másnap egy hangyabolyt vett észre a rejtekhelye közelében. Emlékezett arra, hogy ezt is meg lehet enni. Egy pálcát rakott a hangyaboly kijáratához, és mikor rámásztak az apró bogarak, lenyalta. Hányingerét legyőzte az éhsége, és a szájában elropogtatott bogarak valóban enyhítették kínjait. Délután hatalmas zivatar volt azon a vidéken. A pilóta kiterítette a termofóliáját és azon összegyűlt vizet megitta, majd lefeküdt pihenni. A víz azonban nem oltotta el a szomját. Levetette hát a bakancsát, és egy pohárba kicsavarta a két átázott zokniját. Fél pohár folyadék jött össze, amit a százados elfogyasztott.

A keréknyomban talált vizet nem elegendő csupán víztisztító tablettával kezelni, hanem célszerű azt legalább 4-6 percen keresztül fel is forralni. Az ilyen víz ugyanis gyakran fertőzött, és a tabletta önmagában nem nyújt elég védelmet ez ellen. A víz felforralására a túlélő csomagban levő melegítő tabletták kiválóan alkalmasak. A termofólia alatt rejtve meg is lehetett volna ezt tenni. Arról nem is szólva, hogy a hat nap alatt semmi meleget nem fogyasztott a pilóta, holott, már kezdett lehűlni a fáradt szervezete. A százados ugyanis nem a külső hőmérséklet drasztikus lecsökkenése miatt fázott, hanem a szervezete a kellő táplálék, folyadék utánpótlás híján nem volt képes a hőveszteséget kompenzálni.

Nem szabad egyszerre fél liter víznél többet fogyasztani. A vizet ´ízlelgetve, kortyolgatva, öblögetve´ kell meginni. A leírt módszerrel ugyanis lehetőség van a kiszáradt, megkeményedett szájpadlás, torok, stb. ´felpuhítására´. A hirtelen nagy mennyiségű vízfogyasztás indokolatlanul megterheli a szívet, és a belső szerveket.

A hatodik nap hajnalán O`Grady százados felkészült a kimentésre. Rádión keresztül felvette az összeköttetést parancsnokaival, és még egyszer pontosította a részleteket. Megadta a felismerési jelét, mely egy narancsszínű sapka volt. A túlélő dobozából előkészített egy füstgyertyát a szélirány jelzésére, és kivette onnét a narancsszínű sapkát. 04:58-kor már hallatszott a közeledő CH 58 Chinook szállítóhelikopter jellegzetes kelepelése. A százados begyújtotta a füstgyertyát és a feltűnő sapkában kiszaladt a leszálló helikopter elé. Futása azonban a hatodik napon már bizonytalan, imbolygó volt. O`Grady százados és a mentő részleg veszteség nélkül visszatért az ellenséges területről.

Eltemetve - A bányában ragadva

Egy néhai bánya járata

A chilei San José réz- és aranybányában 2010. augusztus 5-én bányaomlás következett be. Az omlás következtében 33 vájár ~700 méteres mélységben lett bezárva.

Érdekes, hogy milyen gondolatok járnak az emberek fejében egy ilyen helyzet folyamán, mit hiányolnak legjobban, hogy akarnak kikerülni szorult helyzetükből.

Az öngyilkosság és a kannibalizmus lehetősége is megfordult a szerencsétlenül járt emberek fejében - a nagy mélységben kis helyre történő beszorulás nem épp ember- és elmekímélő szituáció, ráadásul csak a 17. napon sikerült kapcsolatban lépni velük, és megosztani a terveket és a lehetőségeket a csoporttal.

Szintén érdekes dolog, hogy mit hiányoltak legjobban a mélyben ragadt munkások. Természetesen a friss levegő, élelem és víz a legalapabb dolgok, de egyikük cukorbeteg lévén gyógyszert is kellett kapjon, illetve első kéréseik között még a fogkefe is szerepelt.

Mindenesetre egy speciális fúró, illetve mentőkapszula segítségével, és nagy összefogással 69 nap alatt megmentették az életüket - sikeresen felszínre juttatták mindannyiukat.

A felelősök keresése, a politikai ellentmondások, és a közeli dátum miatt nem részletezném a történteket, inkább különböző oldalakra mutató linkek segítségével próbálom bemutatni a katasztrófát, a mentést, a tanulságokat, a visszhangot és az ellentmondásokat.

| www.turaoldal.hu | 2011-2017 | Végh Viktor, Koczog András | Minden, ami Túrázás, Túlélés, Természet | info@turaoldal.hu |